Egy nyári történet

1977 nyara, Grimmauld tér 12.

         - Sirius, gyere és segíts légyszíves! - Hallottam Remus kétségbeesett hangját lentről. Mire lemásztam a Grimmauld téri ház lépcsőjén, Remus már javában hadakozott egy növénnyel. Halvány mosollyal figyeltem, ahogy legjobb barátom minden erejét összeszedve civakodik az egyik nagyon ragaszkodó növényünk karjaiban. Anyám elment Londonból hosszabb időre, engem egyedül itthagyva. Sose törődött velem igazán. Igaz, nemcsak velem bánt így, hanem a család többi tagjával is. Egyszerűen semmibe vette, hogy létezünk. Most így tizenhat évesen elhatároztam, hogy itthagyom őket. Dumbledore patronálja az ötletemet, habár eleinte próbált jó útra téríteni. James szülei megengedték, hogy a következő nyártól náluk lakjak. Nagyon rendesek velem.

- Sirius, kérlek! - Remus hangjában már türelmetlenséggel vegyített aggódást vettem észre.

- Mit műveltél, hogy így megharagudott? - Kérdeztem nevetve. Roppant mókásnak találtam, hogy a kecses indák körbefonták Remus karját, lábát és lassan a nyakát is. Szemrehányó pillantását látva elképzeltem, ahogy fütyörészve elsétál a goromba, cserepes növény mellett, mire az elkapja a torkát egy veszedelmes indájával.

- Ne nevess, inkább szabadíts ki! - Morogta. Tizenhat éves korára sokkal férfiasabbak lettek az arcvonásai, hangja sem volt már kisfiús. Hirtelen rádöbbentem, hogy mindössze egyetlen iskolai év hiányzik ahhoz, hogy felnőjünk. Remus mindig is értelmes, intelligens fiú volt. Ezen elmélkedtem, miközben lefejtettem róla szeretett növényünk zöld kis karjait.

- Köszönöm. - Porolta le morcosan az ingét Remus.

         Alaposabban szemügyre vettem a ruházatát. Mugliruha volt, még az apjától örökölte. Egy világosszürke ing volt, sötétkék hajszálcsíkozással. Kis zsebe volt baloldalt, Remus szíve felett, és egy karóra pihent benne. Remus sose hordta a karján, mindig zavarta írás közben. Igaz, hogy jobbkezes volt és a bal csuklóján hordta, de ő váltig állította, hogy zavarja. Én meg nem vitatkoztam vele.

- Kié ez a gaz? - Kérdezte szúrós tekintettel kémlelve fogvatartóját. Sejtette, hogy nem lehet az enyém, mert egyrészt nem a szobámban volt, másrészt tudta, hogy csak a békés, mozdulatlan növényeket szeretem. De azokat nagyon.

- Anyámé. - Feleltem egy sóhajtás közepette. - Imádja...

- Jellemző... - Jegyezte meg némi éllel a hangjában Remus, tovább méregetve a zöld levelű "gazt". - Mármint... Úgy értem... - Tette hozzá gyorsan, mentegetőző hangnemben, de látva keserű mosolygásomat, abbahagyta. Körülnézve arra is rájöttem, hogy ha a családom tagjait nem is, de ezt a házat imádom, noha sok kellemes emlék nem fűzött ide.

Remusszal egyedül voltunk itt, és minden valószínűséggel nyár végéig egyedül is leszünk. Bellatrix a fiújával ment el nyaralni külföldre, amit nem is bántam. Szerintem ő is örült, hogy tőlem távol lehetett. Sokáig úgy éreztem, hogy én mint kitaszított élek velük egy fedél alatt, később ez be is bizonyosodott.

         Remus elindult a konyha felé. Gyanítottam, hogy reggelizni indult az előbb is, ha nem kapja el a goromba növény. Gyönyörű reggel volt, a madarak csivitelése behallatszott az ablakon, már amennyire ez lehetséges a zajos Londonban. A nap sütött, felhő alig volt az égen, ami most tiszta volt és szép világoskék. Legszívesebben nekiálltam volna muglimódra kiülni egy hegytetőre és lefesteni. De a ház így is tele volt mindenféle festménnyel és portrékkal. A falon nem volt egy olyan négyzetméternyi hely, ahol ne lett volna valamilyen festmény. Némelyik szép volt, régi és szerettem nézni, mások porosak, piszkosak és gyűröttek voltak, és megint mások elegánsak voltak, giccsesek és ócskák. Tényleg nem sok kellemes emlék jutott eszembe a házzal és ittléttel kapcsolatban, de mégis nagyon kötődtem a házhoz. Tizenhat éve laktam itt, és ez azért mégiscsak sok idő volt az én szememben. Gondolkodásomat Remus kérdése zavarta meg.

- 'em jöff 'eggelizni? - Érdeklődött, miközben tömte magába a lekváros fánkokat. Az asztalon minden finomság ki volt rakva. Karamellás tej, sütőtöklé, vajsör, habos kakaó, vaníliás kiflik, fánkok, pirítós vajjal, és csipkebogyólekvár ropogós kenyérrel.

- Dehogynem! - Rikkantottam felélénkülve és lehuppantam egy székre. Sajnos a nyári szabályokra való tekintettel magamnak kellett az asztal egyik végéről a másikra húznom a tányérokat. Soha nem értettük, miért mondják, hogy nem szabad varázsolni a nyáron, iskolán kívül. Így hát kelletlenül felálltam és saját kezűleg pakoltam tele a tányéromat vaníliás kiflivel és töltöttem magamnak vajsört. Remus éppen végzett a harmadik fánkkal is. Otthon sosincs tele a kamrájuk, ezt a saját szememmel láttam.

- Isteni volt a reggeli! - Jegyezte meg nagy vidáman. Ragyogó arccal fordult felém, mire én kérdően néztem rá.

- És mit csinálunk a nap hátralevő részében? - Kérdezte cseppet sem veszítve a jókedvéből.

- Hááát... Mihez lenne kedved? - Ötletem se volt, mit is csináljunk egy ilyen szép, nyári napon.

- Lemehetnénk a tópartra. Itt a közelben van egy, nem? - Kérdezte összehúzott szemmel Remus.

- De igen! - Feleltem bőszen bólogatva, miközben éppen lenyeltem egy falatot. Eddig nem is jutott eszembe, hogy van a külvárosban egy kis tavacska. Télen muglinak álcázva magamat gyakran jártam oda korcsolyázni. De a Roxfortban töltött karácsonyok miatt ez már négy éve nem volt így. Hirtelen eszembe jutott, hogy a tópart rossz ötlet.

- Remus! Van egy kis gond... A muglik elzárták a tavat a kíváncsiskodók elől. Túl veszélyesnek találják.

Remus elszontyolodva kutatott további ötletek után.

- A padláson sok régi kacat van. Van "néhány" régi fénykép is. Volna kedved átbogarászni őket? - Vetettem fel csakúgy. Elvileg egy kósza gondolat volt, de Remusnak tetszett.

- Én benne vagyok. Megyünk?

- Persze, csak még ezt kezelésbe veszem. - Mutattam rá egy újabb kiflire, majd nagyot kortyoltam a vajsörből. Remus felment a vendégszobába, ahol a holmija volt. Kisvártatva lecsörtetett a lépcsőn, párosával átugrálva a fokokat, majd az orrom alá dugott egy régi fényképet. Nemsokára kiderült, egy egész fényképalbum van nála. Vigyorogva várta a reakcióimat. Kezembe vettem a fényképeket és sorra megnézegettem őket. Az egyiken négyen voltunk, James, Peter, Remus és én. Éppen elmerültünk a könyveinkben, nem is sejtve, hogy Dumbledore professzor ezt annyira mókásnak találta, hogy megörökítette. Egy másikon Remus és én karöltve ugrándoztunk az Abszol úton, miközben bolondoztunk és énekeltünk. James Peter fényképezőgépével elkapta a pillanatot. Csak azért nem Peter készítette a fényképet, mert éppen fetrengett a nevetéstől. A képek nagy többsége mind sok évvel ezelőtt készült, és volt belőlük legalább százötven. Peter szeretetett fényképezni, ezért sok képet ő készített, ezért nem volt rajta a fotókon, de nem is bánta. Volt egy olyan kép is, ami nemrég készülhetett. James és én éppen arra készültünk, hogy elvegyük Remus könyvét, aki ezt nem láthatta. A képen békésen olvasgatott, míg mi Jamesszel - elfojtva vihogásunkat - lopakodtunk csendben, készülve a merényletre. Igazság szerint nem is emlékeztem, hogy mi lett ennek a vége, csak arra, hogy Remus egy ideig mérgesen kiabált velünk.

         Kezemben a képekkel indultam felfelé a lépcsőn, egyenesen fel a padlásra. Remus mögöttem topogott és leste az arcomat. Néha hangosan felnevettem egy-egy kép láttán, máskor sejtelmesen mosolyogtam. Sok képet nem is láttam azelőtt.

- Ez a padlás bejárata? - Kérdezte egy csapóajtóra mutatva Remus. Abbahagytam a képek szemlélgetését, és egy rántással felcsaptam az ajtót, majd megtámasztottam, hogy vissza tudjunk jönni minden gond nélkül. Színpadias mozdulattal kinyújtottam a kezem és előreengedtem Remust. Vigyorogva elmerült a padlás szürke homályában. Odafent minden csupa por volt, hiszen évek óta nem voltunk ott. Az ablakot elfedte egy sötétszürke rongy, de ha nem is lett volna ott, akkor sem lehetett volna több fényt varázsolni az alacsony plafonú térségbe. A por mindenütt ott volt, és gyönyörűen befedte a padláson lévő tárgyakat, használaton kívüli bútorokat, kis szekrényeket, melyeknek fiókjai tele voltak tömve mindenféle kacattal, aprósággal, mugli tárgyakkal, fényképekkel. Rögtön le is telepedtünk, hogy végigkutassuk őket. Remus lezuttyant közvetlenül mellém, jó nagy adag port felkavarva ezzel. A sűrű, nehéz por perceken belül leülepedett, úgy mintha ott se lettünk volna. Sokatmondó pillantást váltottunk, majd nevetve - és a portól prüszkölve - elkezdtük kihúzogatni a rég használt fiókokat.

Már legalább egy félórája bányásztuk kifele az apró kincseket, amikor találtam egy csokibékás kártyát.

- Ide nézz, Remus! Ezt még elsőben szereztem, amikor először utaztam a Roxfort Expresszen. - Tájékoztattam Remust. Igaz, feleslegesen, mert ő is mindenre emlékezett. Amikor éppen kiléptem a fülkéből valami miatt, jött a büféskocsi, én meg szépen belesétáltam. Végül a csokihalom tetején kötöttem ki, míg a velem egy fülkében utazó James és Remus jót nevetett az ügyetlenségemen. Ezek után vettem három csokibékát a morcos boszorkánytól és vöröslő füllel visszarohantam a fülkébe. Kibontottam a kis papírdobozkát és ez a kártya esett ki belőle.

Remus szélesen mosolyogva bólintott. Ő is élénken emlékezett arra a pár percre.

- Mintha csak tegnap lett volna. - Bólintott sejtelmes mosollyal. Körülöttünk rengeteg hely volt, de Remus mégis inkább közvetlenül mellém fészkelte be magát. Nem tiltakoztam. Jó volt érezni a közelségét, bár ettől a gondolattól először kissé megijedtem. Közelebb hajolt, hogy jobban lássa a kártyát, amit magam felé tartottam. Egy számomra ismeretlen varázsló képe és neve volt a kártyán és büszkén mosolygott. Remus arcát és tekintetét fürkésztem, ahogy a kártyára pillantott. Borostyánszínű szeme még itt, a félhomályban is élénken csillogott. Mások számára ez a tekintet talán kicsit félelmetes lehetett, de én imádtam. Világos szeme pontosan illett világosbarna tincseihez, melyek közül néhány az arcába lógott, ahogy érdeklődve hajolt a kártya fölé. Két évvel ezelőtt még volt frufruja, már ha azt a három-négy egyenes kis tincset annak lehetett nevezni. Azóta persze az álláig növesztette, így most mindenütt egyforma hosszú fürtjei voltak.

         Hirtelen felpillantott és mélyen a szemembe nézett. Sose tudtam ezekből a gyönyörű szemekből olvasni, és ez alól a mostani pillanat sem volt kivétel. Nem tudtam megfejteni, mire gondol. Koromfekete tincseim közül még mindig megbabonázva néztem a szemébe. Onnantól, hogy ajkunk összeért, már nem tudtam követni pontosan az eseményeket. Nem is emlékeztem rá, hogy mikor ejtettem ki a csokibékás kártyát a kezemből.

Ragaszkodón tapadt ajkam az övére, de nem bánta. Elkezdte kigombolni az ingemet, miközben fölé hajolva újra, meg újra megcsókoltam. Ujjaim elvesztek a világos hajfürtök között, miközben másik kezemmel a padlón támaszkodtam, behajlított könyökkel. Bal kezem ujjai összefüggéstelen mintákat rajzoltak a porba, ahogy próbáltam kapaszkodni a deszkákba. Remus vékony karjai a nyakam köré fonódtak és húztak mind lejjebb és lejjebb. Egyszerűen nem volt erőm megállj-t parancsolni az érzéseimnek, vagy a vágyaimat figyelmen kívül hagyni, ehelyett inkább a szívemet követtem. Testünk egymáshoz simult és mi semmivel nem törődve, ösztönösen cselekedtünk. Hirtelen forróság öntötte el a testem minden sejtjét, ahogy Remus keze a tarkómat simogatta és időnként a hajamba túrt vékony, hosszú ujjaival. Perzselő forróság járt át, majd amikor kalandozó nyelvem Remuséval találkozott, olyan érzésem támadt, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jéggel. Beleborzongtam az érintéseibe, csókjaiba, ami felettébb kellemes érzés volt. Izzadt tincseket söpörtem arrébb a homlokából, míg az enyémbe vizes fürtök hullottak. Újra és újra éreztem a fülemben Remus forró és nedves leheletét.

         Kezdtem azt hinni, hogy ez egy álom, és nem akartam felébredni. Egy jó darabig nem is ébredtem fel...

         Csak feküdtünk a porban és egymás köré fontuk a karjainkat, hagyva, hogy a felkelő Hold így találjon ránk, ha fénye beesik a sajátos módon elfüggönyözött ablakon. Kicsit feljebb emelkedtem és az egyik régi szekrénynek támasztottam a hátam. Remus a vállamra hajtotta a fejét és fáradtan szuszogott. Jóleső érzés volt így feküdni és hallgatni, ahogy a másik veszi a levegőt. Néha hallottam Remus szívdobbanását is. Az én szívem a torkomban dobogott még sokáig, amíg ott pihentünk egymás karjaiban. Oly régóta vágytam erre az érzésre, csak eddig nem tudtam, mi hiányzik, hogy mi kell hozzá.

         Remus felemelte a fejét a vállamról és bátortalan mozdulatokkal húzta végig a nyakamon hosszú ujját. Halványan elmosolyodtam és csukott szemmel a homlokához szorítottam a homlokomat, miközben átkaroltam a derekát egy nagyon lassú mozdulattal.

         Abban a pillanatban mérhetetlenül boldog voltam. Most már nyugodtan mondhattam, hogy kötött valami nagyon kellemes emlék is a Grimmauld téri házhoz, melyben tizenhat évig laktam...

- Vége -