A bűvös csók  

Vacsora után rögtön visszamentünk a Griffendél- klubhelyiségbe és a hálóterem felé vettük az irányt. Nagyon fáradtak voltunk, és másnap nehéz napunk volt. Átváltoztatástanból írtunk dolgozatot. McGalagony professzor pedig nem a jóindulatáról volt híres... persze, jó tanárnő, de nagyon szigorú. Hullafáradtan rogytunk mind a négyen az ágyunkba, és szokás szerint kitört a "hangzavar":

- Jó éjt!

- Szép álmokat!

- Jóccakát!!

- Zzzzzz....

- Remus, alszol?

- Höh? Ja, nem... Jó éjszakát, Sirius!

Hát, igen. Remus szegény minden este nagyon fáradt volt. Kétség sem fér hozzá, hogy négyünk közül ő tanult a legtöbbet. Mondjuk nekem meg Jamesnek nem volt rá szükségünk, anélkül is mindent megírtunk kitűnőre. Peter van egyedül bajban mindig, mert ő hiába tanult, általában rossz lett a dolgozata. Remusnak mindig jók a dogái, dehát ő tesz is érte…

Már ösztönösen, de most kinéztem az ablakon, és a Holdat kerestem. Hamar megtaláltam, és pár percig elmélázva nézegettem. Aztán visszafeküdtem az ágyamba. Kétféle érzés járta át a lelkemet. Egyrészt nagyon örültem és izgatott voltam, mert másnap éjszaka telihold volt. Másrészt nagyon szomorú voltam emiatt, és sajnáltam szegény Remust. El sem tudtam képzelni, milyen kínokat él át hónapról hónapra. Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt elaludtam volna.

*

Másnap reggel lementünk reggelizni. Evés közben megkaptuk a bagolypostát. Nekem anyám írt aznap, és a levélben közölte, hogy ne menjek haza karácsonyra, hanem maradjak ott, ahol vagyok. Ez részemről rendben is volt. Sosem szerettem otthon lenni.

- Kaptál valamit? – érdeklődött James.

- Aha. Anyám írt.

- Megnézhetem?

- Persze! Tessék.

Odaadtam neki a levelet. Miután átolvasta, visszaadta.

- Sajnálom.

- Sose sajnáld... Én se szívesen vagyok otthon. Ha itt kell maradnom, az nem büntetés hanem jutalom... De... nem kéne még indulni?

- Igen, mehetünk.

Elindultunk a pincék felé bájitaltanra. Nem szerettem ezt a tantárgyat. Ez volt az egyetlen óránk, amikor együtt voltunk a Mardekárral. Alapjába véve nem nagyon szerettem a Mardekárt, de volt ott egy gyerek, akit meg különösen utáltam. Szerintem az osztálytársai sem nagyon bírták. Fura figura volt. Fekete, zsíros haja volt, és fekete szeme. Meg fakó, fehér bőre... tisztára, mintha vámpír lenne. James, Peter és én nagyon sokat szekáltuk, ilyen gúnyneveket adtunk neki, mint Bőregér, Drakula vagy Pipogyusz. Amit ötödikig nem értettem az volt, hogy Remus miért nem bántja őt. Soha egy rossz szava nem volt hozzá... Ekkor történt valami, ami miatt minden világos lett számomra... Remus bevallotta, hogy azért nem szekálja Pitont, mert… szereti. De ezt csak nekem árulta el, mert bennem bízott a legjobban. Először el sem akartam hinni, és csak nevettem rajta. De aztán rájöttem, hogy igazat mond. Azóta megpróbálom egy kicsit visszafogni magam, de ez nem könnyű...

- Halihó! Sirius! Itt vagy? Válaszolj...

- Mi? Tessék?

- Be kéne menni a tanterembe, nem gondolod? De ha akarod, kihívom ide neked a tanárt, hogy tartsa meg itt az órát... - mondta James vigyorogva.

- Jól van na, megyek már... csak elgondolkoztam...

- Remélem, a mai átváltoztatástan dogáról... majd segíthetsz egy kicsit... - szólt közbe Peter.

Bájitaltanon végigunatkoztuk az óra 45 percét. Most még Pitont sem akartuk piszkálni. Óra végén Remus hálásan nézett rám, én meg csak mosolyogtam.

A dolgozat nem is volt olyan nehéz. A doga fele az animágiáról szólt. Az meg ment, mint a karikacsapás, ugyanis két éve megtanultuk az animágiát. Én, James és Peter így szerettünk volna segíteni Remusnak teliholdkor.

A nap további része kellemesen telt, az idő viszonylag jó volt, bár egy kicsit hideg volt, és vacsora után azonnal a hálóterem felé vettük az irányt. Befeküdtünk az ágyunkba és jóéjt kívántunk egymásnak.

*

- Halihó! Sirius! Ébresztő!! 10 perc múlva kezdődik a bűbájtan... Na, ébredjél már!!

- Mi? Jólvan na, megyek már... Hé, ma nem szombat van?

- Látom, tényleg fáradt vagy - vigyorgott rám James.

- Naná, mit gondoltál... - morogtam magam elé, de ekkorra már magam is rájöttem, hogy még csak péntek van. Gyorsan felöltöztem és Jamessel lesiettünk a klubhelyiségbe, ahol már Peter és Remus várt ránk.

- Végre felébredtél!! Gyertek, siessünk!!

Végül is szerencsénk volt, mert nem késtünk el. Alighogy leültünk a helyünkre, Flitwick professzor lépkedett be és állt fel pár könyvre. Ennyi idő alatt ehhez hozzászoktunk, de emlékszem, mikor először megláttuk, nem bírtuk megállni nevetés nélkül... Persze aztán mindenki minket nézett, hogy mi bajunk...

A nap csigalassúsággal telt. Végre valahára délután volt és két teljes napig nem kellett foglalkoznunk a tanulással. Nem is nagyon bánta egyikünk sem, mert vasárnap hajnalban 2 órakor volt telihold és ilyenkor ez minden figyelmünket lekötötte.

Péntek este úgy döntöttünk, játszunk valamit. A sakk mellett döntöttünk. Az egyik csatát a másik után nyertük meg felváltva Remussal. Peter semmiben sem volt olyan ügyes, mint mi, Jamesnek meg ez volt a gyengéje... Lilyt kivéve.

Már elmúlt éjfél, mire úgy döntöttünk, felmegyünk lefeküdni. Nagyon hamar elaludtunk mindnyájan.

*

Reggel nagyon hirtelen ébredtem fel. Egy zaj csapta meg a fülemet. Villámgyorsan kipattantam az ágyból.

- Mi volt ez? - kérdezte riadtan, szinte egyszerre James és Peter.

- Gőzöm sincs. Egy pillanat! Hol van Remus?

Remus nem volt az ágyában. Gyorsan futottunk ki a hálóteremből és kinéztünk a folyosóra. Senki. Leszaladtunk a lépcsőn és elakadt a lélegzetünk, halottsápadtan néztünk a lépcső aljára.

- Úristen. Valaki segítsen... miket is beszélek... segítsetek... el kell vigyük a gyengélkedőre!!

James és Peter remegve bólintottak majd segítettek felemelni az ájult Remust. Akkor hirtelen nem érdekelt minket, hogy pizsamában vagyunk mindannyian, kimásztunk a portrélyukon és vittük barátunkat a gyengélkedőbe.

- Madam Pomfrey, kérem, segítsen!!

- Mi történt itt? Te jó ég!! Hozzák gyorsan!! Fektessék le az ágyba, mindjárt visszajövök!

Lefektettük Remust a legközelebbi ágyba. Óvatosan a feje alá nyomtam egy kispárnát, és ekkor valami forró dolgot éreztem a kezemen... ahogy kihúztam a feje alól, láttam, hogy véres. Úristen, ha valami baja lesz... azt nem élem túl.

Pár perc múlva visszatért Madam Pomfrey, két kezében orvosságokat tartva.

- Álljanak félre! A legjobb lesz, ha most kimennek. Majd szólok, ha bejöhetnek.

Egyikünk sem bírt megszólalni, így némán bólintottunk és kimentünk a gyengélkedőből. A folyosón várakoztunk, egyikünk sem szólt a másikhoz. Kb. negyedórányi várakozás után Dumbledore professzor közeledett felénk.

- Mi történt? Nem találjátok a Griffendél-tornyot? - kérdezte derűsen. Ekkor döbbentem rá, hogy pizsamában álldogálunk kint a folyosó közepén.

- Tudja professzor úr, Remust hoztuk ide. Valószínűleg leesett a lépcsőn, mert most nincs magánál és... - itt megakadt a szavam.

- Valóban? - kérdezte nyugodt hangon Dumbledore.

- Beverte a fejét. - azzal megmutattam neki a kezemet, ami még mindig véres volt. Dumbledore nem szólt semmit, arcán nem láttam aggodalmat, és mikor megszólalt, hangja is nyugodt volt.

- Értem. Azt hiszem, a legjobb lesz, ha ti most visszamentek a klubhelyiségetekbe és felöltöztök. Ha készen vagytok, visszajöhettek meglátogatni a barátotokat.

- Igen, professzor úr.

Így hát visszaindultunk a hetedik emeletre, a Kövér Dáma portréjához. Elmotyogtuk a jelszót és felcammogtunk a hálószobánkba.

Mind a négyen némán öltöztünk, de le mertem volna fogadni, hogy James és Peter agyában is ezernyi dolog motoszkál...

Viszonylag gyorsan sikerült felöltöznünk, és azon nyomban indultunk is a gyengélkedőre. Nemsokára megérkeztünk, és bekopogtunk az ajtón. Madam Pomfrey kisvártatva ajtót nyitott.

- Áh, maguk azok? Jöjjenek be egy kicsit!

Ezt nem kellett kétszer mondania. Már mentünk volna Remus felé, mert láttuk, hogy ébren van, de a javasasszony megállított bennünket.

- Várjanak!! Mondanom kell valamit!

Nagyott dobbant a szívem.

- Mi a baj?

Madam Pomfrey nem válaszolt rögtön. Láttam rajta, hogy keresi a megfelelő szavakat. De vajon mire...

- Nos... hogy is mondjam csak... aaa barátjuk...

- Igen?

- Valószínüleg leesett a lépcsőről, már ha igaz az, hogy a lépcső alján találtak rá...

- Persze, hogy ott...

- ...és beverte a fejét. Nem hittem volna, hogy ennyire súlyos az eset...

Magamban azt kívántam, hogy bökje már ki végre, amit akar... ami Remusszal történt.

- Látom, már mindenre gondolnak... Rendben.

Nagy levegőt vett.

- A barátjuk elvesztette az emlékezetét.

Tágra nyílt szemmel fordultam James és Peter felé. Ők hasonlóképpen néztek rám.

- Nem kell ennyire megijedniük, már volt dolgom néhány ilyen esettel... Jó néhánnyal. De ő más. Teljesen más eset...

- Hogy érti ezt? - kérdeztem riadtan.

- Hát... Az igazgató megengedte, hogy elmondjam... - mondta magának.

- Mit?

- A barátjuk egy... egy vérfarkas. - bökte ki végül. Megállt a beszédben és kérdőn nézett ránk. Nagy kő esett le a szívemről. Hát ez nem volt valami nagy titok...

- Igen, tudunk róla.

Madam Pomfrey-nak tágra nyílt a szeme.

- Valóban?? Létezne, hogy maguknak elárulta? Persze a legjobb barátai, de akkor is... az igazgató megtiltotta neki... Mindegy. Nem az én dolgom, hogy honnan tudták meg és most már legalább, hogy úgy mondjam, legálisan is tudják... Akkor bizonyára sejtik azt is, hogy ma éjjel telihold.

Mindhárman bólintottunk. Madam Pomfrey folytatta mondandóját.

- Meg kell, hogy mondjuk neki, hogy ma éjjel... a parkba kell kivinnünk a Fúriafűzhöz, ahonnan...

- Ne fáradjon, tudunk a Szellemszállásról is. - vágott közbe James.

- Hát, ha így áll a helyzet, már csak beszélnünk kell vele. A baj az, hogy az égvilágon senkire és semmire nem emlékszik. Nem tudom, pontosan, mikor és mitől tér vissza az emlékezete, de ki kell várniuk a pillanatot. Mehetnek.

Madam Pomfrey végre-valahára odaengedett minket Remushoz. Mikor odamentünk, láttam, hogy Remus arcán mosoly ül, de kérdőn nézett felénk.

- Sziasztok. – köszönt vidáman.

- Szia. Hogy vagy?

- Jól. Amúgy miért vagyok én itt?

- Ma reggel leestél a lépcsőről és... Beverted a fejed. - mondta James. Én nem tudtam megszólalni. Peter folytatta.

- Nem emlékszel semmire. Mi vagyunk a barátaid.

- Tényleg? - kérdezte érdeklődően Remus.

- Aha. Madam Pomfrey azt mondta, hogy nincs más bajod ezen kívül és visszajöhetsz a Griffendél-toronyba.

- Hogy hova? És ki?

- A Griffendél... ahh, inkább gyere. Odavezetünk.

- Rendben. - egyezett bele Remus, és felkelt az ágyból. Felvette a cipőjét és kimentünk a gyengélkedőről. Én mentem utolsónak és mikor bezártam az ajtót, Madam Pomfrey utánam szólt.

- El ne felejtsék, ma éjjel telihold.

Bólintottam, és becsuktam az ajtót. Hát hogy felejtenénk el, mikor már mi magunk is alig várjuk... Illetve, egészen ma reggelig alig vártuk. Én már nem voltam olyan biztos benne, hogy várom...

*

- El kell mondjuk neki! - mondtam Jamesnek és Peternek, mikor felmentünk a hálótermünkbe. Remus az ágyán ült és egy könyvet nézegetett nagy érdeklődéssel. Legalább ezt nem felejtette el, úgy tűnik...

- De Sirius, nem érne rá este? Addig ilyen nyugodt és boldog, amíg nem tudja...

- Hát persze. De vajon akkor milyen boldog lesz, ha éjszaka arra ébred, hogy mi keltegetjük és mondogatjuk neki, hogy: "Ébredj Remus, menned kell átváltozni!!" Képzelem...

- Hé! Mi ez? - mutatott egy képre a Legendás Állatok című könyvből Remus.

Odamentem hozzá.

- Egy unikornis - néztem rá megdöbbenve. Egy egyszerű unikornist sem képes felismerni, hát még egy...

Gyorsan kikaptam a kezéből a könyvet és előrelapoztam benne. Körübelül a közepénél megálltam és egy képet mutattam neki.

- Tudod mi ez?

Remus nem sokat nézte a képet. Néhány pillanat múlva a fejét rázta.

- Mi?

Lemondóan sóhajtottam és James-ékhez fordultam.

- Nem ismeri fel a vérfarkast sem. Hogy magyarázzuk el neki, mivé fog változni?

- Gőzöm sincs... de van egy olyan érzésem, hogy ha megtudja, nem lesz tőle túl boldog. - nézett Remusra James.

*

Sajnos nem jöttünk rá, hogyan adjuk Remus tudtára az igazságot. Egész nap mást se csináltunk, csak a fejünket törtük, de eredményre nem jutottunk.

Este volt már, hajnali 1 is elmúlhatott. A dolog kezdett sürgőssé válni. Mennünk kellett a Szellemszállásra. James, Peter és én úgy döntöttünk, nem kertelünk és rögtön a lényegre térünk.

- Remus!

A klubhelyiségben már rég nem volt senki rajtunk kívül, ezért nem kellett suttogjunk, de azért nem akartuk, hogy bárki is tudomást szerezzen rólunk. Elővettük a Tekergők Térképét és az rögtön jelezte, ha valaki mozgott az egész kastélyban.

- Gyere egy kicsit. Mondanunk kell valamit.

Remus vidámnak tűnt, de láttam rajta, hogy nagyon sápadt és remeg.

- Mi a baj? És nekem mi bajom?

- Pont erről szeretnénk veled beszélni, Remus. Ne ijedj meg, deeee....

- Vérfarkas vagy.

Remus csodálkozott egy kicsit, de nem rémítette meg különösebben a hír.

- Én? Hogyhogy?

- Kis korodban megharapott egy. Tudod egyáltalán, mi az, hogy vérfarkas?

Barátunk a fejét rázta.

- Nem is olyan nagy baj... Most nincs sok időnk, nem tudjuk elmagyarázni. Figyelj. Két órakor telihold.

- És?

- A vérfarkasok akkor változnak át. Namármost. Mivel ez egy iskola, ráadásul sok gyerek van itt, akiket nem sodorhatsz veszélybe, ki kell menjél innen.

Ezen a ponton James átvette a mesélő szerepét. Mindent elmondott Remusnak, a végére azt hagyta, hogy mi mindvégig mellette leszünk.

- Ne aggódj, nem leszel egyedül.

- Csak nem akarjátok, hogy megharapjalak titeket?

- Nem, nem, dehogyis... Tudod, minket nem bántasz...

- ...mivel az állatokra nem veszélyesek a vérfarkasok.

- Állatokra? - nézett Remus értetlenül.

- Igen. Animágusok vagyunk. Majd meglátod. De most mennünk kell. James! Hozd le a köpenyed! De halkan...

Nemsokára már úton voltunk a parkba. James és Remus a láthatatlanná tévő köpeny rejtekében, én és Peter pedig átváltozva. Mikor elértük a Fúriafüzet, Peter besurrant a csapkodó ágak közé és megdermesztette a fát. Bemásztunk az alagútba. Peter és én visszaváltoztunk és mindannyian futásnak eredtünk. Hallottam néha Remust a hátam mögött, ahogy ámuldozik rajtunk és vidáman nevet, és ettől kissé összefacsarodott a szívem. Nemsokára elértük az alagút másik kijáratát. Kimásztunk.

- De jó!!

- Aha. Szuper... - próbáltam én is mosolyogni, majd karórámra pillantottam. Még volt 10 perc kettőig, de hamar eltelt az is. Mi mindvégig nyugtatni próbáltuk Remust, hogy ne féljen annyira, mi vele leszünk.

- Fájni fog?

- Ööö... egy kicsit biztosan... - motyogtam. Tudtam azonban, hogy amikor átváltozik, nagyon fog ordítani a fájdalomtól...

- Ne aggódj. - szólt James is.

Remus sóhajtott egyet és bólintott. És ekkor remegni kezdett. Ismertem már elég jól ezt a remegést. Hátborzongató volt... És egyszer csak felüvöltött. Keservesen. Kezdett átalakulni. Mi pedig kénytelenek voltunk állatalakot ölteni magunkra, ha nem akartuk, hogy bajunk essen.

*

Egész éjjel a Szellemszálláson maradtunk. Kb. másfél óra csak azzal telt el, hogy megfékezzük Remust, aki mindig ki akarta törni a bedeszkázott ablakokat. Mikor végre lenyugodott, a kimerültségtől elaludt. Mi pedig felváltva virrasztottunk mellette, amíg vissza nem változott. Ez délelőtt 10 óra körül történt meg.

Aznap nem mentünk be órákra. Visszacsempésztük magunkat a Griffendél-toronyba és bezárkóztunk a hálószobánkba.

- Jól vagy, Remus?

- Uramatyám, ez szörnyű!! Fáj mindenem!!!

- Hát, igen...

- És nem ez benne a legrosszabb... - vágott közbe James.

- Hanem??

- James, muszáj volt ezt?

- Ha már elkezdted, légyszi, mondd el... - kérte Remus.

- Oké. Hát... Mondtad, hogy ez milyen rossz dolog... mármint, hogy vérfarkas vagy... hát, rajtad kívül rengeteg ember véli ugyanezt aaa... magadfajtákról.

- Mimről?

- James az akarta mondani, hogy a társadalom... Az emberek félnek a vérfarkasokról. Sőt, megvetik őket és kiközösítik...

- Dehát miért?

- Ez van. Hülyék, és nem tudják, hogy nem kell tőled... aaa vérfarkasoktól félni. Látod, mi sem félünk tőled - mosolyogtam.

- Miért?

- Mert a barátaid vagyunk és kitartunk melletted. - mondta határozottan James.

- Így van - mondta Peter is.

- Oh. Hát... kösz - mondta bánatosan Remus. Lefeküdt az ágyába és a plafont bámulta.

Intettem Jamesnek és Peternek, hogy menjünk ki.

- Mit csináljunk? Hogy kapjuk vissza az igazi Remust?

- Nem tudom. Madam Pomfrey azt mondta, nem tudni, mikor és mitől változik vissza. Hé! Várjunk csak!

Hogy ez eddig nem jutott eszembe!! Gusztustalan egy ötlet, még nekem is, de egy próbát megér...

- Kiböknéd végre, mi bajod? - kérdezte James türelmetlenül.

- Ja, persze, bocs. Vagyis hogy... Megígértem, hogy nem mondom el...

- Mi? Nem értem...

- Oké. De nem tőlem tudjátok... Meg most különben is vészhelyzet van, csak megértené...

- Sirius!!

- Jó, jó... Az a helyzet, hogy Remus... izé... szerelmes.

- Ez komoly??? És ezt miért nem mondta??

- Mert... - nyeltem egyet - mert félt, hogy kinevetnétek, hogy pont őt szereti...

- De kit?

- Pitont - böktem ki végre.

Jamesnek és Peternek torkára forrott a szó, így gyorsan folytattam.

- És arra gondoltam, hogy talán ha összehoznánk őket és Piton is belészeretne és... és megcsókolnák egymást...

- Sirius, ez már nagyon durva... - szólt közbe fintorogva James.

- Szerintem nem annyira... Mármint... Ha Remusnak ő kell, akkor legyen boldog vele. Szóval, ha csókolóznának, Remusnak talán eszébe jutna a Piton iránt érzett szerelme és... Talán, de ez nem biztos... Talán újra emlékezne mindenre.

Peter még mindig nem nagyon tért magához, de James már nagyon elemében volt.

- És mégis hogy álljunk oda Pipogyusz elé? - köhögött egyet. - Hé, Piton! Nem csókolnád meg Remust, hátha akkor magához térne?? Tiszta Csipkerózsika...

- Nem, persze, hogy nem... - mosolyogtam - Mondjuk rávesszük Pitont, hogy... ööö... menjen a parkba ésss... - lázasan gondolkoztam valamin, de nem jutott semmi épkézláb ötlet az eszembe.

- Na látod, te nagyokos... - gúnyolódott James.

Ebben a pillanatban kicsöngettek.

- Najó, én ezt nem bírom. Megyek és elráncigálom Pitont, ha kell, erővel, de idejön, és punktum - jelentettem ki.

- Csak nem akarod behozni a klubhelyiségbe?? - hüledezett James.

- Neeem... A hálószobába viszem, Remushoz.

- Ja, hogy a háló... MI??? Te nem vagy észnél, Sirius!!

- Én soha nem is állítottam, hogy jól vagyok... de ha van jobb ötletetek, akkor tessék, mondjátok.

Persze nem volt. Én meg mielőtt visszatarthattak volna, kisiettem a portrélyukon, és eszeveszetten keresni kezdtem Pitont. Nem hittem volna, hogy egyszer még önszántamból fogom őt keresni, de ezt az egyet megtanultam az évek folyamán: soha nem mondd, hogy soha!

Óriási szerencsém volt, mert pont belefutottam.

- Elnézést - motyogott Piton maga elé, a földet nézve. Már ment volna tovább, mikor hirtelen ráeszmélt, kibe botlott.

- Black??

- Gyere velem - karon ragadtam és vonszolni kezdtem a Griffendél-torony felé.

- Álljon meg a menet!! Ne ráncigálj engem, mert megbánod...

- Ne csináld itt a cirkuszt. Mindent meg fogsz tudni, csak gyere.

- Soha. – vágta rá Piton.

- Idefigyelj, te kis... – sóhajtottam, majd folytattam - gyere Piton, mert szükségünk van rád.

- Nocsak - mosolyodott el gúnyosan - milyen udvarias itt valaki...

- Először és utoljára, Piton, ne éldd bele magad. Jössz, vagy húzzalak?

- Rendben. Erre már én is kíváncsi vagyok...

Elég hülyén éreztem magam, ahogy Pitonnal az oldalamon felmentünk a Griffendél toronyhoz. Mondtam a jelszót.

- Mássz be.

- IDE?? Na ne, én nem...

- Befelé, vagy...

- Oké, megyek már...

Bemászott a portrélyukon.

- Nocsak, Te tényleg képes voltál behozni ide Pipogyuszt... - sóhajtott megvetően James.

- Hajhh... Piton. - fordultam felé, de ekkor elakadt a szavam.

- Igen?

- Remusnak kellene segítened.

- Valóban? Én tudnék rajta segíteni? Ha jól tudom, ti vagytok a barátai, nem én - mosolygott gúnyosan.

- Igen. De... Nézd. Remus elvesztette az emlékezetét és... Te kellenél, hogy felfrissítsd a memóriáját. Nehéz kimondani, de... Benned van minden reményünk.

- Oáhhh... - fintorgott James - ez már nagyon megalázkodó, Sirius.

- James, ha lennél szíves...

- Oké, nem szóltam.

- Szóval te kellenél. – fordultam újra Pitonhoz.

- És mégis mit tudnék én csinálni, amit ti nem? - kérdezte higgadtan Piton.

- Nosss... te mennyire szereted Remust? De őszintén!

Meglepett, de Piton gondolkozni kezdett.

- Tulajdonképpen én nem utálom. Vagyis... á, majd pont nektek mondom el, mit gondoltok??

- Ha elárulod, én is elárulom, rendben? - kérdeztem egy kicsit reménykedve.

- Hmmm... najó. Először te.

- Még mit nem? Te és nem... - kezdte James, ám mikor elkapta a pillantásomat, abbahagyta.

- Rendben. Nos... Remus azért nem piszkált soha téged, mert... Szörnyen hangzik, de... belédszeretett.

- Na, hát ez még viccnek is rossz, Black.

- Nekem mondod?? Azaz... Nem, ez nem vicc, Piton. Most te jössz. – fontam össze a karom magam előtt.

- Így már, hogy ezt tudom, könnyebb lesz. - köhögött egyet, és semmi kertelés nélkül kimondta, amit az előbb én alig bírtam - Én is szeretem őt.

- MI??? - hördültünk fel egyszerre mind a hárman.

- Jól hallottátok. És most mondjátok gyorsan, miben segítsek neki.

Pár másodpercig nem tudtunk megszólalni, de végül rávettem magam.

- Ha megcsókolnád, talán visszanyerné az emlékeit. - mondtam.

- Hmmm... Mi vesztenivalóm van... Jó. - egyezett bele.

- Akkor menjünk fel - mondtam gyorsan, még mielőtt megbánom, hogy ebbe az egészbe belevágtam. Tulajdonképpen a barátomat szerettem volna ezzel menteni…

Felmentünk én és Piton a hálószobánkba (James és Peter lent maradtak, a gyenge idegeikre hivatkozva...). Benyitottunk és bementünk.

Remus az ágyában feküdt és aludt.

- Most ébresszem föl?? Nekem sem esne jól, ha...

- Ébreszd csak, majd túléli valahogy... Remélem. – húztam el a számat

Így hát Piton "kénytelen-kelletlen" Remushoz ment. Letérdelt az ágya mellé, föléhajolt és szájon csókolta. Kezdett fölfordulni a gyomrom, így kislisszoltam a szobából és nekiálltam hallgatózni. És legnagyobb megdöbbenésemre (és megkönnyebbülésemre) egyszer csak hallani véltem, hogy Remus felismeri Pitont.

- Perselus?? Mit csinálsz??

- Segítek rajtad - hallottam Piton derűs hangját.

- Rajtam? Mi történt velem? Csak arra emlékszem, hogy megcsúsztam és leestem a lépcsőn, most meg itt vagy te és...

- Szeretlek, Remus. - mondta Piton halkan, hogy még én is alig hallottam. Bármilyen fura helyzet is volt ez, elmosolyodtam.

- Te? Hát.. én is téged - nevetett Remus.

- Tudom.

Ezután újra olyasmi hangokat hallottam, mint amilyeneket akkor, mikor Piton megcsókolta Remust. Úgy döntöttem, eleget hallottam, és lementem tájékoztatni a jó hírről Jamest és Petert.

- Na, hogy megy? - kérdezte rögtön James.

- Háát... - vigyorogtam.

- Na??

- Remus újra a régi.

- Hála Istennek... - sóhajtott Peter.

- Bocs, Pitonnak.

- Óóó, ez most olyan rossz így. Mármint… Ezután nem piszkálhatjuk annyit, mint ezelőtt...

- Talán nem is olyan nagy baj. Legalább Lily végre hajlandó szóba állni veled.

- Lehet - gondolkozott hangosan James.

- Nem lehet, biztos - mosolyogtam.

- Ha te mondod... Egy biztos: ha Lily hajlandó lesz így járni velem, akkor soha egy rossz szavam nem lesz Pitonra...

- Ezt azért én nem ígérném meg... - vigyorogtam.

- Najó, egy-két rossz szavam azért lesz, de csak hogy ne érezze magát nagymenőnek...

Ezután vidáman kisétáltunk a klubhelyiségből. Úgy döntöttünk, bejárjuk a kastélyt, és hagyjuk az ifjú szerelmespárt, hadd élvezzék végre egymást…

-Vége-